Teljesen véletlenül szaladtam bele az interneten egy rejtélyes alagútról készült fényképbe az egyik északír túránk tervezésekor. Kicsit tovább böngészve még több érdekes részlet is kiderült. Az alagút neve Lissummon, a Newry- Armagh közötti egyvágányú vasútvonal része volt, és egyben a leghosszabb vasúti alagút is az egész szigeten. 154 évvel ezelőtt, vagyis 1864-ben hajtott át rajta a legelső szerelvény. Már az építkezés is különleges mérnöki munkának számított akkoriban: 6 aknát is vájtak lefele a hegy felszínéről - melyek közül kettő több, mint 70 méter mély volt -, így 14 helyen haladhatott egyszerre a munka: az alagút 2 végénél és minden egyes aknánál 2 irányba fúrtak.

Az 1950-es évek óta van használaton kívül, a síneket is felszedték és erősen benőtte a bejáratokat a növényzet is, mégis úgy tűnt vannak néha látogatói. Persze ami a kutakodás közben még jobban meglepett, hogy maga az Armagh-Newry vasútvonal a XIX sz-i Egyesült Királyság és Írország legnagyobb vasúti katasztrófájának a színhelye is egyben, bár az alagút maga abban nem volt érintett.

1889. június 12: Ezen a vasárnapi napon rengeteg család és iskolai csoport utazott vonattal a tengerparthoz sok-sok gyerekkel. Az utasok nagy száma miatt a 86-os számú mozdonyhoz a maximális 13 helyett 15 vagont is csatoltak (összesen 940 utassal a fedélzeten). A városból kiérve egy dombra kellett  felkapaszkodnia a szerelvénynek, a kis gőzmozdony azonban nehezen bírta el a zsúfolásig tele levő vagonokat és a domb tetejétől 200 méterre kifulladt és leállt a nyílt pályán. Valószínűleg a mozdonyvezető tapasztalatlansága is szerepet jatszhatott a tragédiában, ugyanis életében akkor vezetett először ezen a vonalon. Elhatározták, hogy szétkapcsolják a szerelvényt és az első öt kocsival a mozdony továbbmegy. Ehhez a leghátsó kocsi kézifékjét húzták be - a mozdonyról leválasztott kocsik hidraulikus fékjei nem is működtek a mozdony nélkül - és a kerekek alá köveket tettek. Mikor azonban a mozdony elindult az első kocsikkal, kicsit visszacsúszott, meglökve a leválasztott vagonokat is, és ez elég is volt ahhoz, hogy a magára hagyott szerelvény kerekei átugorjanak a köveken és fokozatosan gyorsulva elinduljanak visszafele a lejtőn.

Fotó: Az armaghi vonatszerencsétlenség, 1889. június 12. (forrás: Belfast Telegraph)

10 kocsi robogott egyre gyorsabban, miközben az emberek kétségbeesve próbáltak leugrálni a vonatról. Azonban ez sem ment könnyen, mivel az ajtókat a sok gyerek miatt zárva tartották. Voltak gyerekek, akiket az ablakon kidobva próbáltak menekíteni, és bármily meglepő, sokan pont emiatt élték túl a szerencsétlenséget. A szerelvény végül közel 70 km/h-s sebességgel a 20 perccel később induló másik járatba csapódott. Az utolsó három vagon az utasokkal együtt teljesen megsemmisült. Az érkező másik járat mozdonya is felborult, vagonjai leszakadtak róla és ezek is elindultak lefele, de ezt sikerült a kézifékkel megállítani. Összesen 80 utas vesztette életét a szerencsétlenségben és közel 300 volt a sérültek száma. Az akkori idők egyik legnagyobb európai vonatszerencsétlenségeként ez a baleset jelentősen hozzájárult az európai biztonsági előírások és intézkedések szigorításához a vasúti közlekedésben. Armagh városában 2014-ben emlékművet is emeltek a tragédia áldozatainak, akik közül sokan gyerekek voltak. Ha Armaghban jártok, esetleg keressétek fel, itt láthatjátok:

Találtam egy régebbi térképet is a neten és ennek alapján próbáltuk megtalálni az alagút déli bejáratát. Az északi bejárat egy leírás szerint jobban be van nőve, és a talaj is nagyon mocsaras ott, így arra eleve nem akartunk próbálkozni. Newry városától kicsit északabbra, egy csendes, zöld domboldalon hagytuk végül az autót és gyalog indultunk el dús fűvű legelőkön vágva keresztül. Az esti napfény csodásan bevilágította a környéket. Leérve egy völgy aljára, át kellett kelnünk egy kis patakon, aminek a partja szúrós bozótossal volt benőve. Majd a térkép alapján kicsit jobbra, a hegy fele fordulva felfele indultunk el a völgyben egy lehetséges bejáratot keresve. Nemsokára egy kis vízérbe botlottunk, mely egyenesen az alagút bejáratához vezetett minket.

Előszedtük zseblámpáinkat és bevetettük magunkat a sötétbe. Az alagút teljes hossza 1608 méter, és mivel nyílegyenesen halad, egy egészen apró, világos pontként a tavolban látszik a másik kijárat. 20 méterenként menedékszerű, kisebb üregeket vájtak a falba. Az építmény egyébként egészen jó állapotúnak tűnik ahhoz képest, hogy már több mint 150 éves és nagyon régen nincs is használatban. A középső szakaszon azonban erősen beázik és ezáltal színes ásványkiválások rakódtak le a falára. Mivel mi már este értünk ide, így ilyen mélyre nem mentünk be, de a bejárathoz közeli részeken is számos alakuló szalmacseppkövet láttunk a mennyezetről lógva.

Fotó: Valahol az alagút közepén, 7-800 m-re a hegy belsejében már így néz ki (forrás: Stewart Robb Flickr )

A vonalon végül 1933-ban szűnt meg teljesen a személyszállítás, és 61 éve, vagyis 1957-ben pedig a teherszállítás is. Aki kíváncsi az alagútra, errefele keresgélje a déli bejáratot: N 54° 15.121' W 006° 23.151'

Még többet róla itt olvashattok angolul: http://www.ni-wild.co.uk/blog/2016/03/lissummon-tunnel-irelands-longest-railway-tunnel/