Ezzel a bejegyzéssel kicsit megcsúsztam az előzetesen tervezetthez képest. Halloweenhez közelebb terveztem posztolni, de egyszerűen elrepült a hét a sulis őszi szünettel és a rengeteg családi programmal. Ha már Halloween, akkor persze valami megfelelően félelmetes programot kell kitalálni, legalábbis itt Írországban biztosan! Még akkor is, ha éppen egy laza hétvégi futásról van szó. És mi lehetne annál félelmetesebb, mint amikor egy kísértetjárta, ódon kastély parkjában zombik veszik üldözőbe az embert, akik a legváratlanabb búvóhelyekről, sőt sokszor szó szerint még a föld alól is felbukkannak. És mint utóbb megtapasztalhattam, valahogy tényleg mindig pont akkor kerülnek elő a semmiből, amikor éppen szusszannál egyet valamelyik akadály után!  

Azt csak titkon reméltem, hogy a kastély őslakos szellemei inkább meghúzzák magukat valamelyik pókhálós toronyszoba sarkában. Szerintem ez a nagy randalírozó és sikítva menekülő tömeg még nekik is több, mint amit egy októbervégi napon szívesen elviselnének..:) Bevallom, a történetet egy kissé kiszíneztem, hogy élvezetesebb legyen, a szabályok szerint ugyanis tilos mindenféle testi érintkezés zombik és túlélők között (ezzel együtt fordult már elő olyan is, hogy egy túlélő behúzott egy zombinak, amiért az el merészelte venni az egyik életét és így a zombi kivételesen már igazi vértől csöpögő fejjel ijesztgethetett tovább). Na szóval olvassátok fenntartásokkal:)

Azt hittem, majd lazán végigfutom az 5 km-es távot és igaz ugyan, hogy különböző akadályokon (palánk, szalmabálák, függeszkedők, kúszóalagút és társai stb...) is át kell küzdenünk magunkat, de arra nem gondoltam, hogy tényleg néha halálra ijesztenek a lelkes és művértől csöpögő fejű zombiönkéntesek és mindhárom életemet egytől-egyig komolyan veszélyeztetik... Ráadásul nem is egyesével, hanem csoportokba verődve bukkantak elő az aljnövényzetből és szívesen elmerengtem volna élethű arcfestésük technikai reszletein is, ha ezzel nem kockáztatom saját testi épségemet. De egyáltalán nem adtam könnyen magam, mindhárom életemet elvesztettem ugyan a végére, de nagyon is büszke vagyok rá, hogy hányszor meg tudtam lógni véres es földtől ragacsos karmaik közül. Amikor a kúszásból kijöttem az alagútból, az egyik utánamnyúlt...egyáltalán nem gondoltam, hogy oda is bemásznak...és az utolsó dolog amit láttam, hogy a rothadó körmeit a lábszáramba fúrta, míg egy másik a kezével befogta a számat, hogy kiáltani se tudjak... Izzadva igyekeztem lerázni és lerúgni magamról és magam mögött hagyni őket, hogy újra lábra álljak és elfussak és már majdnem kezdtem megnyugodni, hogy megmenekültem, amikor hallottam, ahogy előttem a földből nyikorogva kinyílik egy koporsótető ...csak a lélekjelenlétemen múlott, hogy éppen csak kikerültem....visszanézni se mertem, hányan másztak elő belőle...erőm legvégén jártam....

Nyugis szakasz következett, legalábbis az előzőekhez képest biztosan...de a céltól még jóval messzebb voltam, mint akkor azt gondoltam... És akkor megláttam azt a furcsa férfit az út mellett, könnyekkel teli szeme szinte átlátott rajtam és égette a bőrömet, majdhogynem meztelennek éreztem magam a tekintetétől és ahogy elfutottam mellette, hallottam, hogy furcsa hörgő, fulladozó hangok hagyták el ajkait. Mereven bámult. Ólomként haladtak a másodpercek, hirtelen elkaptam a tekintetem, egyszerűen túlságosan rémített a látványa. Azt sem tudom kik ezek az emberek és mit akarnak tőlem. Miért nem hagynak már békében? Kezdtem elveszteni az irányítást, de egyáltalán nem akartam erre gondolni. Talán a sokkhatás miatt, és talán én magam sem voltam tudatában, de hangosan ordítva számoltam a lépéseket, ahogy óriási ütemben próbáltam magam mögött hagyni azt a hátborzongató hangot és ezt a teljesen elhagyatott erdős szakaszt. Hol vannak ilyenkor a többiek, na és a kordonok? Esküszöm, még tíz lukasfejű zombinak is jobban örültem volna, mint annak a mozdulatlan dermedtségben álló, vérfagyasztó tekintetű  férfinak...:)

Óráknak tűnő percekig rohantam egyedül a szűk ösvényen, és újra és újra meggyőztem magam, hogy már csak pár lépés és végre kijuthatok ebből a véget nem érő labirintusból... Az akadályok, a váratlan zombitámadások és a sprintek sokkal jobban lefárasztottak, mint gondoltam volna. Szerencsére mire a nap a horizont alá bukott, pont ki is értem az erdőből és felhőtlen öröm töltött el, hogy megláttam a gondosan felállított kordonokat, a célegyenest (ahol amúgy bekúszni kellett, és véletlenül sem befutni) és a zöld fényvisszaverős mellénybe öltözött civilruhás szervezőket:)

 *****

Információk a versenyről itt: http://runforyourlives.ie/