Ha már múlt héten amúgy is Athyba csalogattunk titeket, ahol a híres sarkkutató, Ernest Shackleton is született, ezen a héten sem távolodunk tőle sokkal messzebb. Miután a lányokat kidobtuk az Athy-uszodánál az aktuális kildare-i megmérettetésükre, mi Gergővel kettesben továbbindultunk Dún Másc (Rock of Dunamase) vára felé kihagyhatatlan felfedezőutunkra. Még fél óra autózás várt ránk szemerkélő esőben a keskeny, mohával benőtt kőkerítések között kanyargó kacskaringós utakon. Nem lehet nem szeretni ezeket a birkaterelgetésre tervezett, lankás domboldalakon csíkot húzó szűksávos utakat, főleg, ha egyszer csak az alábbi látvány tárul a  szemünk elé:

A vár alatt fekvő kis kápolnánál hagyjuk az autót. Egyedül vagyunk, nincs senki a környéken, miénk az egész vár. Talán az eső miatt, ami mostanra igazából már el is állt? A vár egy közel 50 méter magas dombra épült, először az egykori külső erőd (outer barbican) területén sétálunk át. Most már könnyű prédának tűnik a bevétele (nekünk), de ahogy egyre beljebb haladunk, szinte megelevenednek a romos falak, az omladozó kövek közé szorított beszédes terek és egyszerre egy régmúlt korszakába repülünk az ír történelemnek. A hely ugyan 700 éve lakatlan, és talán pont ezért van ilyen mágikus kisugárzása a zöld kockás vidék fölé magasodó, a távolból akár jelentéktelennek is tűnő várdombnak...

A várvédelem fénykorában 4 részből állt. A farönkkerítéssel körülvett külső erőd volt az első vonal, majd következett a háromszög alakú belső erőd (inner barbican), melynek már masszív kőfala volt, előtte pedig széles árok nehezítette az ostromlók dolgát. A kapu vastag kőfalában, a belső oldalon az íjászok számára készült lőrések még most is jól kivehetőek. Az erődkapu tetején lévő (előre erre a célra tervezett és épített!) lyuk (murder hole) is a védelmet szolgálta, cselesen ezen keresztül dobhattak köveket, önthettek fentről forró olajat vagy akár vizet a várba behatoló ellenségre. Ha az ellenség be is jutott a belső erődbe, még itt sem volt könnyebb a dolga, hiszen minden irányból nyílzápor fogadta a falak tetejéről. (Ezt szerencsére mi megúsztuk:)

Közben mi is elérkezünk a vár eredeti főkapujához (main gatehouse), melyből mindkét irányba egy-egy újabb kőfal indul. A fal szinte az egész hegyet körbefutja, kivéve az északi oldalt, ahol meredek sziklák nyújtanak természetes védelmet. A főkapun átjutni lehetett egykor talán a legnagyobb kihívás a támadóknak: először egy lánccal felhúzható hidat kellett leküzdeniük, majd - az itt is meglévő tető lyukakon keresztül -  valami nem várt meglepetést zúdítottak a nyakukba. Közben az átjáró két oldalán lévő lőréseken át a védők folyamatos nyílzáporában kellett megoldaniuk a továbbjutást. A nyilasok lövészfülkéi az egykori alapos és előrelátó tervezésnek köszönhetően persze véletlenül sem egymással szemben helyezkednek el, nehogy a támadóknak szánt íjakkal a védők egymást is likvidálják.  Ha mindezen túl is jutottak valahogyan,  végül még egy függőlegesen mozgatható, a támadáskor leeresztett kapurácson is át kellett valahogy küzdeniük magukat. Nekünk Gergővel szerencsére jóval könnyebb dolgunk van, és mindenféle ellenállás nélkül hamar bent találjuk magunkat a főkapu mögött húzódó alsó udvarban, ahol egykor a katonaság és személyzet faépületei állhattak. Innen erős kaptatóval jutunk fel az egykor téglalap alakú, kétszintes épületbe, mely a nemesség lakhelye volt.

A vár tervei, "mai" formája William Marshal, Pembroke grófjának európai barangolása során szerzett építészeti ötleteinek köszönhető. Ő hozta Írországba az Európában a XIII. század elején elterjedt, összetettebb védelemmel kialakított várak terveit. Ő építtette pl a mai napig nagyon jó állapotban megmaradt Kilkenny várat is (erről majd egy későbbi bejegyzésünkben olvashattok részletesebben is). Ír történészek egybehangzó véleménye szerint Marshal és felesége, Isabelle volt a legnagyobb hatással az ír vidék arculatának és az ír kastélyépítészet fejlődésének alakulására.

Az első régészeti leletek szerint amúgy már a IX. században is lakott volt a domb, bár akkor még csak egy kisebb erőd állt rajta, melyet több viking támadás is ért a 800-as évek közepén. A XII. század közepén, Diarmuid MacMurrough (írül: Diarmait Mac Murchada), Leinster provincia királya kezében volt a terület. Diarmuid állítólag elrabolta Tiernán O'Rourke, Bréifne királyának feleségét, Derbforgaill-t, mire az O'Rourke klán szövetkezve az O'Connor klánnal egyszerűen elkergette MacMurrough-t Dunamase várából, aki aztán külföldre szökött és a normannoktól kért segítséget. A feleségrablásos történetnek van egy másik verziója is, miszerint valószínűbb, hogy Derbforgaill önként ment Diarmuid-hoz. (A lány szülei Meath megye uralkodói voltak és valószínű, így próbáltak új szövetséget létrehozni Leinster királyával.) Abban mindenesetre az összes történész megegyezik, hogy bármelyik verzió is legyen valós, nem sok románc lehetett a kapcsolatban. Diarmuid mindenesetre feleséghez jutott és közös gyerekük is született, de hogy ő mennyire állt közel a szívéhez, az megint kétesélyes: felajánlotta ugyanis Dunamase várát és saját lányát, Aoife-t (kiejtés: Ífa, ez a magyar Évanak megfelelő ír keresztnév, manapság is nagyon elterjedt) Strongbow normann hódítónak, ha az segít neki visszaszerezni egykori földjeit.

A szövetség létre is jött, és habár sokan emiatt Diarmuidot árulónak tartják, valószínűleg az anglo-normann hódítás hamarosan talált volna más módot is a sziget bevételére. Strongbow és Aoife házasságából született az a fentebb már említett Isabelle, akinek a Marshal családdal kötött házassága csak megerősítette a szigeten az anglo-normann befolyást. Marshal utódai közül érdekes módon a fiúk (5-en is) mind fiatalon távoztak az élők sorából, így Marshal halála után földjeit egyszerűen (akkori szokás szerint) szétosztották lányai (szintén 5) között. Az egyik lány házasságával került a vár végül a Mortimerek fennhatósága alá. Amikor a vár utolsó ismert tulajdonosát, az angol Roger Mortimert kivégezték hazaárulásért 1330-ban (később ugyan rehabilitálták), a várat elhagyta a család és az azóta se volt használatban. A cromwelli háborúk idején, 1651-ben, a biztonság kedvéért az angol csapatok is szétágyúzták, nehogy az ír felkelők fészkévé válhasson, így szinte a csodával határos, hogy legalább ennyit még ma is bebarangolhatunk belőle.