kép: A Keem-öböl az elmaradhatatlan birkákkal
Régóta szerettem volna eljutni az Achill-szigetre, melyet Írország egyik legcsodálatosabb és legvadregényesebb részének tartanak. Európa legmagasabb tengerparti sziklái tetejében is csavaroghatunk itt, végig a Croaghaun-hegy meredek oldalában, miközben alattunk a mélységben az óceán vad hullámai kavarognak. A sziget az ország atlanti partvidékén fekszik, 4-5 órás autózással érhetjük el Dublinból, a nyugati rész kacskaringós, keskeny útjain lassabban tudunk ugyan haladni, a táj viszont fokozatosan egyre izgamasabbá válik.
kép: Az állomás régen és most
Szállásunkat könnyen megtaláljuk a szigetet a szárazfölddel összekötő híd közelében. Az 1930-as években bezárt vasútállomás ma már egyszerű hostelként üzemel. Egyedüli vendégek vagyunk, és a gyerekek nagy örömére a házinéni ropogó tüzet rak nekünk a kandallóban. A néni szerint azért szűnt meg a szárnyvonal, mert a helyiek nagy része Angliában vállalt munkát a 20-as években, és akik később hazatértek, már többnyire inkább autókat hoztak magukkal, így a vasút egy idő után már egyáltalán nem volt kihasználva.
Másnap elindulunk gyalogtúránk kiindulópontjához a Keem-öböl felé. Vadul virágzó, rózsaszín és lila rododendron bokrok között kanyargunk, majd kiérünk egy nyitott, tőzeglápos részre. A tőzegláp nagyon meghatározó jelenség errefelé: Achill legnagyobb részét is ez fedi. Itt már csak elvétve láthatunk fákat vagy akár bokrokat.
kép: A tőzeg szárítása
A tőzeg erősen csapadékos éghajlaton, levegőtől elzárt körülmények között, elhalt növényekből képződik. Az oxigénmentes, savas környezet hihetetlen módon képes konzerválni szerves anyagokat. Néhány éve például vajat találtak egy fahordóban 1 méter mélyen a lápban Tullamore közelében, mely a vizsgálatok alapján akár 2500 éves is lehet. Bár a farmer kicsit megsértette a hordót markolójával, a vajban nem esett kár.
2500 éves vaj (forrás: Irish Central)
Az akcentus miatt az alábbi felvételt is érdemes megnézni
A tőzeg kiszárítva tüzelőanyagként használható. Itt is, és egész Nyugat-Írországban sokhelyütt láthatunk a lápból kivájt és gúlákba rakott tőzegtéglákat. Fűtőértékük szárítás után a barnaszénéhez hasonlít.
kép: Keem-öböl
Továbbautózunk Keel települése felé, melynek közel 5 km hosszú, homokos partja a szinte állandóan fújó szélnek köszönhetően a szörfösök és kite-osok paradicsoma. Innen emelkedni kezd az út, a legmagasabb pontról pedig pazar kilátás nyílik túránk kiindulópontjára, a Keem-öbölre. Mellettünk meredeken szakad le a hegyoldal, védőkorlát nincs, csak néhány birka álldogál az út szélén. Az 1900-as évek első felében óriáscápára vadásztak a környéken. Az óriáscápa a cetcápa után a második legnagyobb halfaj. A cetcápához hasonlóan planktonokkal táplálkozik. A májából kivont olajat a repülőgépiparban használták fel. A máj főzésére használt rozsdás bojler még ma is megtalálható a parton, de a cápák halászata szerencsére már a múlté.
A fehér homokkal, türkizkék vízzel, az átfolyó kis patakkal, szerintem ez az egyik legszebb partszakasz Írországban. Az autót a parkolóban hagyva elindulunk gyalog felfelé. A völgy alsó részén több romos épületet is észreveszünk. Az egyik a parti őrség régi épületének maradványa.
kép: A parti őrség régi épülete
Kicsit feljebb állnak Charles Boycott angol földesúr házának romjai. Az ő neve csak azért érdekes, mert ebből ered a manapság gyakran használt "bojkott" kifejezés is. Történt ugyanis, hogy Boycott ki akart lakoltatni néhány ír famert bérelt otthonából. Erre a helyiek fellázadtak és megtagadták a munkát az angol földjein, a helyi kereskedő sem volt hajlandó üzletelni vele, sőt még a postás se vitte ki a leveleit.
Boycott házától nem messze van egy kis kőrakás, aminek szintén érdekes a története. Az 1600-as évek végén szigorú törvényeket vezettek be a hódító angolok a katolikus írekkel szemben. Az írek például egyáltalán nem tulajdonolhattak és nem is bérelhettek földeket, nem vehettek részt a felsőoktatásban, nem mehettek nagyobb városok közelébe, nem vehettek 5 fontnál drágább lovat, és a katolikus vallásukat sem gyakorolhatták. Így aztán titokban tartottak miséket az ilyen eldugott helyeken megépített kis kőoltáraknál (angol elnevezésük: penal altar).
Penal Altar a Keem-öbölben (forrás:loveachill.com)
Helyenként vizenyősebbé válik a talaj és itt-ott váratlanul bokáig, térdig merülünk a tőzeglápban, ami rozsdavörösre festi bakancsunkat és nadrágunkat. Ahogy feljebb haladunk és elérjük a gerincet, lenyűgöző látvány tárul elénk: maga a vad és nyughatatlan, fehéren tajtékzó Atlanti-óceán. A gerinc túloldalán meredeken szakad le a hegyoldal az óceánba. Itt ugyan még nem teljesen függőlegesek a falak, de ahogy haladunk feljebb, ez változik és a peremről időnként kikukucskálva többszáz méteres, szinte teljesen függőleges falakra láthatunk rá. Nem vagyok tériszonyos, de még engem is megszédít ez a végtelen tér és magasság. A lehetőségek hazája ez, az ember itt azt érzi, hogy szinte bármi lehetséges: test-szellem-lélek az atlanti szél ritmusára hangolódva együtt tisztul és születik újjá:) Köszönjük ezt a felejthetetlen a kalandot!